Kézdiszárazpatak

honlapja

  • Betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • Betűméret csökkentése


Magyarremete 1944 - 25. rész

Email Nyomtat




Magyarremete 1944 - 25. rész



GERGELY LÁSZLÓT is kikergették, kiverték az utcára a katonák, pedig ha valaki, ő igazán csendes, nyugodt, béketűrő ember volt és mégis. Idegen katonák ragadták meg és kényszerítették ki a faluvég irányába. Szerencse a szerencsétlenségben csak az volt, hogy amint meghallották a fegyverropogást, a fiait elküldte, kimenekítette a kertek alján, ki tudja, mi és hogy lesz alapon. Ő nem ment, maradt. Nem voltak ellenségei sem a románok, sem a magyarok között. És mégis, puskatussal verték ki az udvaráról. A román szomszédok csak nézték, mi történik, volt, aki szörnyűlködve, félve az övéitől és azok viselkedésétől. Mások szájuk sarkában kaján mosollyal vették tudomásul az őszi reggel történéseit.

A kapujában állt Juvány is, onnan bámulta földbe gyökerezett lábbal, mik történnek az utcán. Mozdulni sem tudott a szeme előtt történő rémségek miatt. Nem Remetén született, vejnek jött a szomszédos Meziádról. Azelőtt csak látásból ismerte a magyarokat, falujában egy sem élt, mint ahogy más hegyi faluban is csak nagyon elvétve lehetett velük találkozni. Mondták is az öregek, hogy nem szeretik a magyarok a hegyeket, mióta elhagyták a pásztorkodást. Valahogy ráuntak arra, hogy eső, szél és rossz idő verje őket fent a havasokban. Inkább szántottak, vetettek, gabonát termeltek. Ha esett az eső, zivatar volt, a földeken nem lehetett dolgozni, olyankor behúzódtak a házaikba, tőlük aztán lehetett akármilyen embert és állatot próbáló rossz idő. De a szegény pásztorembernek mindig ott kellett lenni a juhai, kecskéi farka mögött. Se órára, de még percre sem hagyhatta őket magukra. Nem volt ünnep, sem betegség, sem semmi kényelem. Teljesen a jószágok kényére-kedvére kellett éljen a pásztorkodó. Ha ez nem lett volna elég, volt, hogy dögvész ütötte fel a fejét a környéken, elhulltak a juhok, a kecskék, egyik a másik után. Maradt utánuk a nagy kár, meg a szegénység. Hiábavalóvá vált a sok gondoskodás, törődés.

Az övéi és ő is, amíg a szülőfalujában élt, a juhok mellett mészégetéssel is foglalkozott, de az is olyan volt, mint az időjárás. Ha volt pénz, ha jók voltak az árak a piacokon, az emberek építkeztek, vették a meszet, ha nem, hát nem volt kinek égetni. Nagyon nehéz munka volt a kővel dolgozni, és nem is veszélytelen. Ki kellett termelni a mészkövet nehéz kínlódással, legörgetni a hegyről, a nagy kőtömböket kisebb darabokra törni, szekérre rakni, hazafuvarozni. Még aztán kezdődött a neheze a munkának. Darabonként gúlába rakni a köveket, jól leszigetelni és begyújtani alá. Vigyázni, hogy a tűz ne legyen se túl erős, se ki ne aludjon. Aztán őrizni, nehogy a mész vizet érjen, mert tönkremegy a fáradságos munkával kiégetett mészkő. Na, de még ez sem volt elég, mert a meszet el kellett fuvarozni a vásárba, ott meg megvették vagy nem. Sokszor vissza kellett jönni a nehéz teherrel és várni más alkalomra, hátha elkél az áru. Ezért is akart váltani Juvány, ha már Remetére jött vejnek. Fel akarta adni a sokszor szinte kilátástalan kínlódást, ami addigi életét végigkísérte. Belátta, román testvérei, mint tormába esett féreg, nem tudnak és nem is akarnak változni. Ám a magyarok ügyeskedtek, ahogy csak tudtak. Ha vetettek és jó volt a termés, az nem egy évre szólt, maradt és hagytak a másik évre is belőle, hogy biztosak legyenek abban, nem fogynak ki a gabonából.

Tőlük tanulta a közmondást, hogy nem csak egy évre vet az ember! Más is tanult tőlük, mert hamar észrevette, hogy nem épp úgy van az, amit a falujában hallott a magyarokról. Amióta vej volt Remetén, félretette a szégyent és nagyon rájuk figyelt, volt, hogy nem is kellett kérdezzen, mondták azok maguktól is mit, miért és miként kell rendezni a mindennapi munkát kint a mezőn. Hogy minden jó legyen és már csak a Jóisten segítségére legyen szükség a jó terméshez. Jól fogott minden tanácsuk, megszívlelte a jó szavakat, annál is inkább, mert az apósának is voltak szántóföldjei, majdnem olyan jók, mint a magyarokéi. Csak hát hiába a szántó, ha azt gyümölcsfákkal foglalják el. Igaz, a gyümölcsfákat nem kell kapálni, csak elültetni, és ha eljön az ideje, megtermi a maga termését. Nincs vele egyéb gond a gyümölcs leszedésén túl. Amúgy nem lett volna az annyira rossz, mert a jó, egészséges gyümölcs mindig elkelt a piacon, a férgeséből, a rothadtjából pedig pálinkát lehetett főzni. A remetei magyarok még pálinkából is többet főztek. Voltak közöttük Tárkányból jött menyek, vejek, akik hozták magukkal a tengeri pálinka főzésének tudományát. Nem hagytak azok veszni semmit. Ha olcsó volt a tengeri a piacon, hát pálinkát főztek belőle, a moslékkal meg jószágot, disznót hizlaltak. Amire csak ideje, tehetsége volt, Juvány mindent átvett, megtanult a magyaroktól. Nem is velük akadt baja, hanem az apósával volt osztani-, szoroznivalója, aki sehogy sem akart változtatni, már annyira hozzászokott a juhaihoz, hogy semennyi kincsért sem akart belevágni a szántásba, vetésbe. Azért annyit mégis engedett, hogy egyik szál földjét a veje kénye- kedvére bízta. A hozományából kapottal már két szál földet tudott megdolgozni, kevés pénzéből, meg amit még otthonról kapott, vett két kis tinót és lassan, ha sok vesződéssel is, belekezdett földjei megdolgozásába. Lehet, ha csak egymaga csinálta volna, hamar feladja és marad az apósa juhainál.

Már a kezdetektől, hogy betette a faluba a lábát, nagyon jó barátságba keveredett Gergely Lacival. Jobb barátra talált benne, mint akármelyik román falubelijében. Mindenben segítették egymást, soha nem kerestek kifogást, ha szükségük volt egymás segítségére. Sőt, inkább elhagyták a magukét, ha segítségre szorult valamelyikük. Szénát rakodni, zsákolni nem is indultak el soha egymás nélkül, még a lakodalmakba is egymás mellé ültek mindig, ha mindketten hivatalosak voltak. A barátságból lassan testvériség lett, olyan, ami a jót és a rosszat is egyformán osztja meg. És minél jobban haladtak a korban, annál jobban mélyült a barátság közöttük. Juvány még magyarul is megtanult. Soha nem beszéltek róla, de egy idő után, amikor Juvány is már jobban bírta a magyar nyelvet, ha az ő családjában, házában voltak, románul beszéltek.

A Laci házában meg mindig csak magyarul. Nem volt ez egyezség, csak természetes tisztelet a másik nemzete, nyelve iránt.

Egymás családját szinte magukénak érezték. Közös volt az öröm és közös a bánat, a szomorúság. A háború sem változtatott semmin. Mikor a magyar honvédek jöttek a faluba, Laci első dolga az volt, hogy eljött a Juvány családjához, hogy biztassa, nyugtassa meg őket. Amíg ő van, addig semmi bántódásuk nem eshetik, ne féljenek, semmi bántódásuk nem esik, akárhány honvéd is jön Remetére. Így is történt, igaz, más remetei románt sem bántottak a magyar katonák. Annak a tisztnek meg román katonának sem esett volna baja, ha megállnak. Ha megállnak, azóta még haza is kerültek volna talán, mert a többit a magyarok elengedték, menjenek dolgukra. De ami történt, azt nem lehetett visszacsinálni. A hírre, hogy most meg a román katonaság közeledik a faluhoz, Juvány is elment a barátjához. Tudta, érezte, hogy most sokkal nagyobb szükség van a bátorításra, mint annakidején a magyarok bejövetelekor. Ő is látta, hallotta, miként viselkednek a román falubeliek a magyarokkal, és hogy napról-napra egyre csak nő a fenyegetettségük. Azért arra gondolni sem mert volna, hogy valaki kezet merne emelni rájuk azok után, hogy amazok megvédték őket, ha egyáltalán szükség volt rá, amikor a magyar katonaság volt a faluban. Hiszen még a falu határában történt harcok után is testvériesen összeszedték, elvitték, eltemették halottaikat. A román elesetteknek a szomszéd román falu románjai adták meg a végtisztességet, a magyar katonák holttesteit pedig a remetei magyarok temették el. Nem hitte, hogy nagyobb baj lehetne, annál is inkább, hogy hallotta, a bíró is mindenkit arra biztatott, legyenek nyugodtak, senkinek semmi baja nem eshet.


Ezért nem is gondolt semmi rosszra. Reggel felkelt, ellátta az állatokat, tett-vett a ház körül, mit sem sejtve. Úgy gondolta, a katonaság csak majd dél környékén, ha bevonul a faluba, hamarabb nem érhetnek Remete határába. Pár pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy elmegy Laciékig, csak hogy éreztesse vele, hogy mellette van. Mégis letett a gondolatról, a legjobb az lesz, ha bevárja a katonaság érkezését, hiszen akkor lesz igazán szükség rá. Dolgozni nem készült, tudta, a faluban senki sem fog a mai nap kimenni a mezőre. Bizakodó természete most sem hagyta el, de a bensőjében valami azt súgta, nem csak az ő, hanem szinte minden remetei életében, a mai napon fog eldőlni sok minden. A mai nap mindenkinek a faluban, a saját háza körül a helye. Neki is! Már épp arra készült, bemegy a szobába, hagyja a matatást későbbre és reggeli előtt iszik egy korty pálinkát és utána kinéz az utcára. Anélkül sem volt nagy haladása a munkájának, inkább csak azért jött-ment, hogy teljen valahogy az idő. Már a tornác küszöbére tette a lábát, de nem volt ideje bemenni.

Kintről, az Alszeg irányából puskalövések csattanását hozta felé a mezők felől fújó őszi, reggeli szél. Olyan hirtelen jöttek, hogy szinte fejét hasították ketté. A csendes őszi reggelbe szentségtörésként törtek be. Ki tudja, meddig állhatott mozdulatlanul, mire felocsúdott, már a gyorsan közelgő zajok is elérték. Az utca felőli, elsőre tompa morajt kiabálás, puskalövések, sietős lépések, futó lábak robaja váltotta fel. Elkésett, sajgott a szívébe. Szédelegve mégis nagy lépésekkel indult a kapu irányába. Amint kilépett, már a szeme elé is tárult minden rémség, amiről még álmodni sem mert volna. Katonák az utcán, idegenek, ismerősek vegyesen, fegyvert szorongatva, magyarokat ráncigálva, terelve szitkok és ütlegek alatt. Állt, mint aki nem hiszi, amit szemei látnak.

Egyszer csak elindult, mint az alvajáró, aki nem is tudja, mit csinál, mint aki nem önszántából, önakaratából indul útjára. A román katonaruhába öltözött Lukács Pistát lökték ki az utcára, hiába mutatta a román katonasági szabadságpapírját. Kiütötték a kezéből. Magyar vagy, nem számít, ha román katona! Puskatussal ütötték ki a kezéből a szabadságos levelet. Belökték a többi közé, nem kímélve a puskatust tőle. Hogy beszélni, szólni akart, csak úgy záporoztak az ütések a román katonaruhára. Pedig hányszor mondták, aki a román katonaruhát üti meg, az a román államra emeli a kezét! Nem számított sem állam, sem törvény, román levél, vagy román katonaruha. A puska adta a törvényt, és akinek a kezében volt, az osztotta kénye-kedve szerint.

Szédelegve, lüktető aggyal ment a barátja háza felé, de inkább támolygott, mint ment. Mintha nem is az utcához tartozott volna, mintha a fegyveresek őrjöngése, a magyar asszonyok sírása, a puskák dördülése egy más világhoz tartoztak volna, amihez neki semmi köze. És mégis! Gergely Lacit hozták közrefogva az utca közepén. Felemelte a kezét, mint aki megálljt int, de szó nem jött ki a torkán. Csak tátogott néhány pillanatig, mint aki elvesztve hangját  odabent a bensőjében. Találkozott a tekintetük.  És akkor kiszakadt az ordítás a torkából, románul:

– Engedjétek, hagyjátok, mit akartok vele? Az az ember az én testvérem! A katonák megtorpantak, elbizonytalanodtak, néztek egymásra és a rájuk ordító román remetei emberre. Pár pillanatig tartott csak a tétova megállás. A nem messze lévő bíró dühös, gyűlölettel teli hangja csattant:

– Nem igaz, magyar, vigyétek! Egy román katona ugrott Juványhoz, könyörtelenül puskája tusával vágta mellbe, hogy az nekiesett a falnak.

– Hej, román, meg akarsz halni ezekért a magyarokért? Már ott sem volt, mint akinek sok dolga van még, sietett tovább a bíró és csapata után.

Mind több magyar bújt ki a pincék rejtekéből, mind többen néztek ki az utcára és vették észre, hogy a bíró nagyon becsapta őket. Csapdát állított, amiből sokak számára nem volt menekvés. Akit elértek a fegyveres katonák, civilek, azt vitték, hajtották, mint a vágóhídra szánt állatokat. Másokat helyben lőttek agyon, mit sem törődve azzal, hogy a gyerekei szeme láttára veszik el az apa életét, anyja mellől lövik ki a fiát, a férjét. Későn, de aki tudott, menekült most már, nekieredt a kertek aljának, ki a faluból, minél messzebb a halálosztóktól. Volt, akiknek sikerült, volt, akiknek már késő volt menekülő utat keresni.

Az Alszeg után a Malom utca is megtelt vad, fékevesztett ordítással, puskalövésekkel és síró asszonyok jajveszékelésével.


Lapozó:   Előszó - 1 - 2 - 3 - 4 - 5 - 6 - 7 - 8 - 9 - 10 - 11 -12 - 13 - 14 - 15 - 16 - 17 - 18 - 19 - 20 - 21 - 22 - 23 - 24 - 25 - 26 - 27 - 28 - 29 - 30 - 31 - 32 - 33 - 34 - 35 - 36 - 37 - 38 - 39 - Utószó